2004. május 3., hétfő
Hát itt van, elmúlt 9 hónap tenger ideje.
Végtelennek és olykor védtelennek tűnt, s annak tűnik ma is.
Köszönöm.
Az elején meg kellett szokni valahogy, munka nélkül, az akkorára aranyos börtönné vált Ráday, kutyaszaros díszköveken, babakocsit ugrató lehetetlenségével. Meg hát elég volt amúgy is kissé belőled kedves kis hazánk. Hova tovább? Az új hely, először csak nekem, 6 év után először külföldön igazán, ahol minden más de minden jobb, csak a lakásnak furcsa szagú falára nehéz felfüggeszteni a Van Gogh utánzatot.
Akkor még egyedül, én itt, ők meg otthon, sok a gond.
Nekem jó volt az az egy-két hónap. Olvastam sokat, új volt a hely, a munka, a reggeli buszozás, idegen a nyelv, de nyugodt az éhezés. Papírfecnik őrzik a kétségbeesett kalkulációkat és ha megszáradt a kenyér, vagy gyalog megyek másnap vagy nem lesz egyéb. Akkor tértem meg a keresztény istenhez, kellett nagyon és akadt is önbizalom.
Ezt hívom én a felkészülés lelki szakaszának és jó, hogy ez volt legelébb.
Aztán kijöttek ők is, betegen a sehova, hiszen két nappal előbb mondta vissza a főúr a biztosnak hitt csepp lakot, a havas meseváros közepén. Bezárt hotelben hányódott kis családom bátran és hősiesen, baráti alapon, takarítás nélkül, más szobákból átlopkodott törölközőkkel.
De megtaláltuk végül a házat, mely rigófüttyös kertjével, szélfelőli réseivel, kedvessé tehető nappalijával és szörnyű üvegkalitkájával ma is otthonunk. Valóban.
Talán a komposztvödörrel került fel művünkre a korona, nekünk bárhol van otthonunk, csak megcsinálni kellett. Az első pár hónap nyugodt együttlevése. Mikor 5 körül már otthonról néztük a kint sötétedő világot.
Esti mesét kapott Milli és mamája, játszottunk, ettünk nagyokat és nevettünk mindahányan.
Hívjuk ezt a lelki ráhangolódás együttes szakaszának.
Aztán lassan elkezdtük az ún. beszerzést. Vettünk ruhákat, ruhácskákat, mosógépet, tévét, DVD lejátszót, videófelvevőt, ágyat, matracot kettőt, függönyt sokat, tányért, poharat, tálakat, kést villát, virágot számtalant. Kerti bútort, képet a falra, falat alája, villanybojlert, fúrót, asztalt, széket, kanapét, tovább is van, mondjam még?
Az elején volt még kis idő magamra, olvastam mást is, nem csak szakkönyvet, volt reggeli futás, borotválkozás közbeni fekvőtámasz, írtam blogot, sőt még a munkára is jutott. Aztán telt az idő, gyorsabban hordta el magát, mint ahogy az esti harmat a tehénre leszáll, és látszott, hogy nem lesz elég. Mert közben találkozni kellett a bábákkal, be-, fel-, és összeszerelni mindeneket. Visszacserélni amit nem lehetett. Elmúlt az idő magamra, a lopott percek kellettek máshova, nem volt blog, sem futás, borotválkozás közben maradt a fogmosás.
Nem volt ez más, mint a fizikai várakozás.
Akkor ment el az isten tőlem, egyedül hagyott, ahogy most is vagyok. Tudom, hogy én vagyok és bár éppenhogycsak, de több a nap, mint a gond.
És most ennyi. Vége van. Kész vagyunk. Megvan minden, amit akartunk. Hosszú futás volt, de mellünkre ráfeszül már a cél és mosolyra is jut még, nem kevés. Milli lesz a jutalom, a díjátadón tudom, hogy nem más kapja. Én kapom. És ahogy látom, hogy ott állok majd a pódiumon, mondanom kell majd valamit, akkor majd sírok és nem fogok tudni mit, hát elmondom most és itt.
Köszönöm.
Köszönöm minden eddigi rokonomnak azt a mérhetetlen szeretetet, amit természetesnek hisznek. Köszönöm anyámnak, apámnak, nővéremnek, fogadott öcsémnek, fogadó szüleimnek, kvázi sógoromnak, barátainknak, nagymamáinknak, távolabbi és közeledő nagybátyáimnak. Mindenkinek, aki megtanult SMSt írni, mail-t küldeni, ruhát kötött, kifogót varrt, rákeresett a neten, sütit sütött, felállt depressziójából, megnyílt és tabukat felejtett el, újságot írt, tanácsot adott, vagy megtartott,
Köszönöm a most készülődő rokonomnak is azt a békés derűt, amivel meghazudtolt mindenki mást és azt a türelmes jól nevelt, jókedvű rugdalózást, ami – ha jól tudom – csak néha fájt.
Köszönöm a teheneknek a mezőn, hogy olyan békésen legeltek hol itt, hol ott, és úgy futkároztak, ahogy otthon csak a nyúl tudott.
Köszönöm a rigóknak, cinkéknek hogy volt kit etetni a télen, a cukormadárnak furcsa röpteit. A virágoknak, hogy körénknyíltak, a napnak, hogy néha még itt is kisüt.
De legfőképpen Neked.
Neked, ki sokszor azt hitted nyűgös nyűg vagy csupán, mihaszna, semmirekellő kolonc, ki csak nehezítésként van benne (mint a viccben a rongy). Aki sír csak, mert túlérzékeny, fáradt és változékony, nem bírja, de akarja. Ki biztos benne, de néha kérni tud csak.
Vajon hiheted ezt? Vajon hogyan? Fontosabb a bojler, mint ki Benned fogant? Tán valamit elrontottam én, tán szerénységem mégsem oly szerény.
Ugyan ki képes kettőnk közül, és bár széles a világ, onnan ki még,
tudatra nevelni máris, kicsiny gyermekét?
Tudnod kell, hogy csodállak nagyon.
Anya lettél és közben Nő maradtál.
Ki képes még arra, hogy megannyi prózai akadályon át, előrébb jár, mint a legújabb orvostudomány?
Költözni, kelengyét összeállítani, tervezni mindent, amit itt vagy otthon intézni kell, intézni, ajándékok a családnak, a húsvéti lakoma, takarítás. Mindezeken át az a néhány átkozott betegség. Otthonunk megteremtése ismét.
És közben segítesz másoknak, akik már többedszerre élhetnék át ugyanezt, de nem teszik, mert nem tudják, vagy nem merik.
Mindez ugyan mi, ahhoz, mikor döntöttél az itthonszülésről? A tudattal való együttélés? Az élés? Ide nekem az életet, igaz? Neked köszönöm mindazt, ami van.
És lám, most a végén megint ott vagyok, hogy abbahagyom, mint egyszer már rég, mert szavakkal nem lehet,
mert nem elég…
Köszönöm.
posted by fonok 7:56
